Juhász Júlia - Angyal az esőben
2006 nyara.
Vidáman ballagok -az esős idő ellenére-egy kisvárosi utcán. Boldog vagyok, hogy mindent megvettem, amiért elindultam. Könyvet, inget, papucsot, és még a holnapi reggelit is. Csak ne esne ennyire ez az eső! Sietős léptekkel indulok meg a pocsolyákkal tarkított utcán, mikor az órámra pillantok.4 perc múlva megy a vonatom! Nincs vész, még időben vagyok. Ha egy kicsit sietek, elérem. Korgó gyomrom ellenére nem megyek be a pékségbe, melyből finom illatok szállnak a levegőbe. El kell érnem azt a vonatot! Minél előbb vagyok otthon, annál hamarabb lehet rajtam száraz ruha, és talán még a kedvenc mesém végét is elcsíphetem...
Pechemre a lámpa a zebránál épp pirosra vált, mire odaérek.
Francba! Idegesen nyomkodom a kis gombot, hátha előbb átjutok, de a lámpa csak nem akar zöldülni...
Hirtelen -az esernyőm miatt leszűkült látóteremből- előkerül egy kerekesszékes férfi. Szemét nagy, sötét napszemüvegféle takarja el, kezében fehér botot tart. Őt nem zavarja a zuhogó eső.
A mellette álló emberek mind idegesen topognak a folyamatosan dagadó pocsolyákban, fejük felett esernyőt tartva- köztük én is.
A furcsa idegen odagurul mellém a székével. Egy pillanatra megállt az idő. Már sokan álltunk az átkelőnél. Pillantásaink akaratlanul összekapcsolódtak a férfit körülvevő némaságban. Még én is elkaptam egy idős hölgy tekintetét, ahogy szánakozva pillantott fel a férfiről az égre. De senki sem szólt. Még az a beszélgetés is abbamaradt, mely olyan rikácsolóan ,szinte ordítva bizonygatta, hogy egyik fodrász sem megbízható, és egyik sem dolgozik jól...
A férfi váratlanul elmosolyodik.
-Én sem szeretem a fodrászokat!
Csendesen szólt. Talán a távolabb állók nem is hallották ezeket a szavakat, elmosta őket az eső.
A lámpa végre zöldre váltott. Mindenki megindult az út másik oldala felé. Én is. Csak egy volt a baj. Érdekelt ez az ember. A tolószékével, a fehér botjával és a szemüvegével együtt. Már nem kellett a rögtön induló vonatra koncentrálnom. Egy percig sem gondolkoztam, hogy rohanjak e az állomásra. Már kész volt a válasz: NEM! Nekem most más dolgom van. Kísérnem ezt az embert, és figyelni. Csak ő érdekelt. Az élete, a sorsa. Mindene.
Kicsit gyorsítottam, és mellé kerültem. És akkor...
-Ne haragudjon, hol van a cipőbolt? Odaértem már?
Rögtön tudtam, hogy ez a kérdés nekem szólt, de közben másfelé is figyelnem kellett..
-Vigyázzon, nekimegy a fának!- ordítottam.
Ő csak nyugodtan arrébb kormányozta a kerekesszéket.
-Köszönöm.- Mondta csendesen.
-Szóval a cipőbolt?- kérdeztem kissé higgadtabban.
Közben átvillant a fejemen egy gondolat, amit eddig még csak sejtettem a fehér botból és a szemüvegből. Most már biztos voltam benne, hogy vak.
-Tudod, a Kata cipőbolt, ami ott van a...
-Tudom hol van!
-Még nem vagyok ott?
-Nem.
Míg ezt a rövid szócskát kimondtam, azon gondolkoztam, hogy hogyan segíthetnék ennek az embernek.
-Jöjjön, elkísérem, úgy sem sietek.- Hazudtam.. hiszen persze hogy siettem a vonathoz...De már úgyis mindegy. Talán el is ment már...
Gyorsan megfogtam a szék hátulján lévő két kopott vasrudat, és elindultunk.
Sokáig nem szóltam. Hallgattam az esőcseppek koppanását az esernyőmön, és a bevásárlószatyrok csörgését, ahogy egyre több horpadás lesz rajtuk-ezzel jelezve megadásukat a zuhogó eső súlyos ütéseinek .
-Tudja, ki maga?- szegezi nekem hirtelen a kérdést, de olyan nyugodtan és természetesen, mintha azt kérdezte volna, hogy hívnak.
-Hát persze hogy tudom.- mondtam meglepődve a kérdésen.
-Szerintem nem tudja.- nevetett.
Kezdtem nem érteni ezt a furcsa kis embert.
-Miért ne tudnám? És maga honnan tudná, hogy ki vagyok?- fakadt ki belőlem a kérdés, olyan hangnemben, amit rögtön meg is bántam.
-Hogy honnan tudom.. Hmm...Érzem.
Ezt már komolyan felelte. És folytatta.
-Tudom, hogy fiatal vagy, olyan 16-17 éves. És azt is tudom, hogy sok a cuccod, amit felakasztottál a kocsimra. És van benne kenyér is. Érzem az illatát. És tudom, hogy sietsz. Hiába mondtad, hogy ráérsz. Ott a lámpánál...Ránéztél az órádra.
-Honnan tudja ezt?
-Hallottam. Az órád ketyegése pár másodpercre elhalkult. Alig hallottam. Ekkor nézted meg.
Így volt. Megnéztem az órámat. Lassan azt vettem észre, hogy-tudatomon kívül- csodálni kezdtem ezt az embert, akitől elvettek egy fél világot, és ő megtalálta a másikat. Sejtésekből él, és mégis teljes életet tud élni. Belül. Szabadat, és teljeset.
Aztán egy kicsit elnevettem magam ezen a â01EKi mit csináltâ01D játékon.
-Miért vagy itt?
-Hol?
-Mögöttem.
-Hát mert...Segítek. Elviszem Önt a cipőboltig!
-Aha...És még???
Nem értettem, mit akar ezzel a kérdéssel. Nem is válaszoltam.
Pár perc múlva újra megszólalt.
-Látom.
-Mit lát?
-A szárnyadat. Fehér, mint a hó, és puha. És ahogy jössz mögöttem, egyre fényesebb lesz.
Nevetni akartam. De az ő arcán nem volt mosoly. Még csak bujkáló huncutság sem. Nem viccelt. Komolyan mondta.
-Dehát nekem nincsenek szárnyaim!- próbáltam meggyőzni őt, de nem lehetett.
-De, de, vannak! Mondtam hogy nem tudod, ki vagy. Más nem látja a szárnyaid, sak én, nekem pedig nem hiszed el, hogy ott vannak...Angyal vagy. Az égből jöttél. Nem sok angyallal találkoztam eddig...
Már nem válaszoltam...Csak mosolyogtam ezen a kis öregen, aki a fehér botjával az utat kopogtatja, és azt magyarázza nekem ,hogy angyal vagyok, és vannak szárnyaim...
-Itt vagyunk a cipőboltnál.- Mondtam pár perces csendes séta után.
-Köszönöm-felelte csendesen.
-És a vonatod...Megvár téged. Csak menj.
-Jól van, megyek. Viszlát! Minden jót!- búcsúztam.
-És vigyázz a szárnyaidra! Isten veled!
-Jó,vigyázok, megígérem.- vigyorogtam felé fordulva...
Lassan ballagtam az állomás felé. A következő vonatig még van fél órám.
Hirtelen belém hasított a tudat, hogy én semmit nem mondtam a vonatról, sem arról hogy lekésem, sem semmiről...De akkor honnan, honnan vette? Honnan tudta?
Nem értettem...Lassan beértem az állomásra, és földbe gyökerezett a lábam.
Ott volt! A vonatom...Ott állt, ahonnan indulnia kell. Már 20 perce úton kéne lennie! És...itt áll...Előttem!
Vagy 2 percet álltam úgy, mozdulatlanul, csak a vonatot néztem, majd futni kezdtem. Felléptem a vonatra, és abban a pillanatban elindultunk...Nem hittem el ezt az egészet.. Hogy találkoztam azzal az öreggel, hogy beszéltünk, hogy elkísértem, és hogy itt vagyok a vonaton...Hihetetlen...Mintha csak álmodtam volna...
A körülöttem állók és ülők furcsán néztek rám. Én pedig csak nevetni tudtam az egészen. Rajtuk, és magamon is.
Talán ők is látják a szárnyaimat?
